Cikkek archívuma: 2019/2020 2018/2019 2017/2018 2016/2017

 

Otthonra lelt Szolnokon a Szigligeti művésze

Barabás Botond művészeti tevékenységét a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kaposvári Gyula-díjjal jutalmazta a város – olvasható a Jász-Nagykun-Szolnok megyei hírportál, a Szoljon.hu cikkében. Társulatunk tagját Molnár-Révész Erika kérdezte.

– Hogyan emlékszik vissza az első évekre Szolnokon? Miként fogadták, milyen szerepeket kapott?

– A Szigligetiben akkor rengeteg fiatal volt, ráadásul még állandó tánckara is volt a színháznak. Sok korombéli színésszel dolgoztam együtt, ami egyrészt óriási, kísérletező hangulatot teremtett, másrészt nagy versenyt is. Egy fiatal színésznek a legideálisabb hely, egyben szakmailag nagy kihívás volt, hiszen akkor kapott előrelépési lehetőséget, ha a maximumot nyújtotta.

– Mikor érezte azt, hogy most már tényleg stabil a helyzete, hogy itt otthonra talált?

– Már az első pillanattól kezdve, ahogy beléptem a színházba. Olyan atmoszférája volt a Szigligetinek, hogy úgy éreztem, hazaértem.

– Nyilván egy fiatal srácnak, aki egy másik országból érkezik, nem könnyű. Voltak nehézségek anyagi szempontból és lelkileg is. Leginkább a család, a barátok hiánya miatt, de tulajdonképpen minden a lehető legjobban alakult, és kezdetektől nagyon jól fogadott a társulat. Kaptam a kisebb-nagyobb szerepeket, folyamatosan adódtak a lehetőségek. Ahogy teltek az évek, egyre jobban éreztem magam. Mindig volt a jó periódus után egy még jobb.

- Mit adott az ön számára Szolnok?

– Szakmailag ebben a színházban nőttem fel, emberileg pedig ebben a városban. Most már elmondhatom negyvenévesen, hogy a fiatalságom nagy részét itt töltöttem. Szinte gyerekként érkeztem és ma már kétgyermekes családapa vagyok. Szolnok minden szépséget megadott nekem a szakmában és a magánéletben is. Minden szerepet eljátszhattam, amit egy fiatal színésznek el kell, és megkaptam a legszebb dolgot, a családot is a várostól.

– Ha újrakezdhetné, ismét a színészmesterséget választaná?

– Gyakran gondolkodom ezen, hiszen mint mindenkinél, előfordulnak kisebb hullámvölgyek. Tizennyolc éves korom óta a színészettel, színházzal foglalkozom, vagyis nem volt lehetőségem, időm sem kipróbálni egyebet. De azt gondolom, hogy alapjában véve az ember többrétű. Sokkal több, mint amit látunk benne, vagy gondol magáról. Teret, időt kell adni arra, hogy ezek a lehetőségek kinyíljanak. Nekem óriási szerencsém volt a színházzal, hogy azt találtam meg először, ami teljes mértékben kielégíti az életemet, boldoggá tesz.

– Ami nem lehet most könnyű a járványhelyzet miatt. Hogyan élte meg a színházban történt változásokat?

– A napokban volt egy éve, hogy Európában felfedezték az első koronavírus-fertőzöttet. Tavasszal, egyik pillanatról a másikra húzta ki a talajt a lábunk alól, nem tudtuk, hogy milyen lehetőségeink vannak. Az online térben próbáltunk boldogulni. Nyáron reménykedtünk, hogy végre visszatér minden a régi kerékvágásba, de valahol éreztük azt is, hogy úton van a második hullám. Jelen pillanatban ki merem jelenteni, hogy országos szinten is a Szigligeti alkalmazkodik a legrugalmasabban ehhez a helyzethez.

– A mi lelkünk is megnyugodott, mert dolgozhatunk minden este, és végre újra van egy stabilitás az életünkben, ugyanakkor természetesen a színház nem igazi színház nézők nélkül. Bízom benne, hogy nemsokára találkozhatunk a közönséggel, mert már a határán vagyunk, hogy kezdjen kopni, üresedni a lelkünk. Bízom benne, hogy hamarosan tényleg visszatér minden a régi kerékvágásba.

– A magyar kultúra napja alkalmából megkapta a Kaposvári Gyula-díjat. Bár most a járvány miatt nem vehette személyesen át, milyen érzéssel tölti el?

– Hála istennek, az életben többször értékelték már a munkámat. Ilyenkor azt szoktam számba venni, hogy kitől kapom? Kaptam az országos szakmától, a kollégáktól, a nézőktől és most a várostól, amelyben élek. Hihetetlenül megható és felemelő érzés, hogy az a város, melyet otthonomnak választottam tizenhét éve, nem csak családot adott, de szakmailag is értékeli a munkámat.

– Ez egy „távolról érkezőnek” óriási érzés, hiszen úgy érzem, nem csak a személyemet, de a munkásságomat is befogadták.

(Szoljon.hu, 2021.01.29. Szerző: Molnár-Révész Erika)